Te vagy a békém, te vagy a tragédiám
te vagy a pengém és egyben az artériám
eltakarom, de nekem is fáj a hiány
hogy többé nem te vagy az a lány aki vár
a külvilág kizár, de visszajövök, figyelj
nem tudom, mi vár, hogy holnap mikor, kivel
tűnsz el vagy tűnsz fel, hogy végül meglásd
mi másfele változunk, nem értjük egymást
Te vagy a kiömlött italom, az elmúlás
az üres poharakon játszó, monoton fejzúgás
a hamisan bújtató romkocsma homálya
a legdrágább lakhely, a hiány előszobája
a realitás hazadob, csak ezzel az a gond
hogy én lettem az egyik nálam hagyott kacatod
hogy az én fejemben mindig máshogy van
és nem úgy cselekszel, ahogy rég megálmodtam
most előre futnék, de felkap a szél szemből
letépi hazugságaim az évekről
meghátrálnék, de nem csaphatom be magam
megállnék, de fájna, hogy így feladtam
Te vagy a szakadó jégeső, a meleg párna
az özönvíz utáni utolsó bárka
a kába múlt, a bánat, a gyönyör
a bámult szembogár, az arcon a gödör
a ráncok, miket az idő berajzol
összefirkál, mikor kidőlve alszom
és hideg zuhanyként kelt a gondolat
mi van, ha sose leszek annál boldogabb

Mer' elhúztak a napok, ők nem várnak
és mögöttük marad, aki elfárad
nem látlak, előttem a füst meg a sötét
egy ordító tömeg áll közém és közéd
Most már értem, a reggel miért hoz mást
kiégnek a fénytől a képkockák
nem igaz, de nekem kell ez a hazugság
Te vagy a hazugságom